15. rész:

,, Semmi komoly ”

 A doki: -Értem, tehát komolyabb törés nincs, de hogy nyugodtabbak legyenek, tessék itt egy beutaló. Röntgeneztessék meg.- és egy cetlit nyomott Bill kezébe- Ha nincs semmi baj pár nap pihenés és kész. Itt egy mankó is segítségnek. Tessék.- és egy mankót is a kezébe nyomott. -Köszönöm. Viszontlátásra!- Bill, és kijött, mert ugyebár én odakint vártam őt. -Viszlát!- a doki. -Na? Mi az? Segíthetek?- rohamoztam meg szegénykémet. -Nem ellenezném. Be kell, hogy menjünk egy kórházba, röntgenre. -Jól van. Gyere, segítek!- mondtam és kikászálódtunk a kocsihoz. Ezalatt otthon: -Vajon mi van Billel?- Tom- Ugye nincs semmi baj? Ugye nem tört el a lába? -Csak nem félted?- Gustav kissé flegmán. -De, képzeld el féltem. És? Mi van? A testvérem. Jogos. -Nyugi, nyugi. Semmi baja nincs-, nyugtatgatta Kitty.- Tőled, pedig nem ezt vártam Gustav. -Ha felhívjuk őket, megnyugszol?- Zsany Tomhoz. -Hú, az jó lesz! Hívhatom én? Adtok egy telót? Na, léci, gyorsan!- Tom. Nyugi már nagyfiú, nyugi!- csitítgatta Georg Tomot. -Tessék, a telefon- Zsany. Tom kikapta a telót a kezéből és már hívott is. -Igen?- én. -Szia! Hogy van Bill? Hol vagytok? Ja amúgy Tom vagyok. -Rájöttem. Bent vagyunk a kórházban. Most megy be Bill. Majd hívlak. Pusszy nektek!- mondtam, és letettem. -Ági! Ági! Hallod?- itt ránézett a mobilra- Letette. Ez nem igaz! Áááá… -Nyugi. Teló marad. Mit mondott?- Kitty. -Majd visszahív. De amúgy a kórházban vannak. Nálunk, vagyis a kórházban: Bill bement. Végrehajtották a műveletet. (huh ez így elég hülyén hangzik, tehát megröntgenezték) 10-12 perc múlva Bill kijött. -Na? Meddig kell várni?- kérdeztem. -Nem tudom. -Nagyon fáj? -Hát eléggé. Főleg ha ráállok. 10 perc szótlanságát ez követte: -Bill Kaulitz! Itt a lelete- egy nővérke. -Köszönöm- Bill. -Na, mi van?- én. -Várjál már!- Bill- Öö… csak ficam. - Jaj de jó!- én és átöleltem Billt- Gyere! Menjünk innen. Utálom a kórházakat. -Kiértünk a kocsihoz, és go. -Jaj! Majdnem elfelejtettem. Tom hívott. Visszahívjam?- én. -Áh… Majd személyesen. -Biztos? Olyan ideges volt szegénykém.- ekkor megcsörren a telefon- Igen? -Mi van már? Tomnak nem marad körme. Csak tudnám miért olyan ideges?- Kitty. Semmi nincs.- én- mindjárt otthon vagyunk. Szióka! -Hello- Kitty és letettük. -Tom még mindig ideges?- Bill. -Eléggé. Rágja a körmét. Bill dőlt a nevetéstől. Megérkeztünk. Bementünk. Tom valósággal nekünk rontott: -Na-na mi van? -Semmi- Bill. -Menj arrébb lécike- én Tomnak, mert az összes haja a pofámban volt. Végre le tudtunk ülni. Mindent elmondtunk tövéről- hegyére. -Tom, neked amúgy mi bajod volt?- kérdezte Bill. -Hát… izé… öö… féltem. -De mitől?- én. -Hát végül is a tesóm. Nem? -Tom. Látom rajtad, hogy nem ez a te bajod- Bill. -De, ez is- Tom. -És még?- Kitty. -Na jó. Féltem hogy haza kell mennünk- Tomcica. -Na de miért kéne?- Georg. -Hát, ha eltört volna a lába, muszáj lett volna- ő. -Jaj, de hát ez hülyeség- Bill- Akkor sem mentünk volna haza. De… Tényleg aggódtál értem? Ezt figyelmen kívül hagyva. -Hát, ö… ja.- a hangulat feszült volt. Kitty megszólalt: -Ki kér enni? -Één- Georg, Gustav, Tom und Bill egyszerre. THE END!!!!